Némi, pozitív izgalommal készülődöm berlini szerzői estemre, amit erre felé következetesen, felolvasóestnek szoktak titulálni. A felolvasóesteken, általában másfél, két órában, előadóművészek adnak elő a szerző által kiválasztott textusokból, miközben a pódiumon helyet foglaló író, visszahallgatja a leírtakat, és alkalma adódik követni a közönség reakcióit. Kuriózum, amikor a szerző, jó előadóművész is egyben. Ezúttal Advent másod hetében Charlotternburg városrész Bleibtreu utcájának négycsillagos Bleibtreu szállodájában kerül sor a felolvasó estemre. Kornitzer László elkészült első regényem, az Egy makró emlékiratainak fordításával. Mi sem természetesebb, mint hogy azon frissében ebből a műből adjunk elő néhány részletet. Annál is inkább, mert a négy évtizeddel ezelőtt íródott regény, az elégedetlenkedő fiatalságnak, a hatvanas évek, szabadság szerelem mottó alatt csoportosuló, punk generációjának állit emléket. Miközben sommázom a történéseket, rájövök, hogy a sors játszadozik velem, hiszen első berlini látogatásom alkalmával, anno 21 évvel ezelőtt is, a Makróból olvastam fel.
1988-ban jártam először Nyugaton, egészen pontosan Nyugat-Berlinbe szállásoltak el. Akkor még állt a Keletet-Nyugattól elválasztó fal, sőt, nem volt aki álmában is remélni merte volna, hogy hamarosan eltűnhet. Vonzott a túloldal, mintha kalandor énem ébredt volna egyszeriben fel. Most már tudom, hogy jól tettem, hogy gyávaságomat sutba vágva, a földalattival átkalandoztam. Sötét, rejtelmes folyosókon, zötyögött a szerelvény. Időnként iszonyúan ijesztő hangon felcsikordult. Nem mondhatom, hogy nagy volt a tolongás. Közben voltak lidércfényes megállók, ahol a vonat áthaladt de nem állt meg. A minap a Wittenbergi U-bahn megállóból indultam át az U-2-vel a hajdan volt keleti térfélre a Gendarmentmarkra, amikor ismét hallani véltem azt a szörnyű csikorgást. Két külön világgal találkoztam a fal egyik illetve másik oldalán. A keleti városrész valami szörnyű idillre emlékeztetett. Nyugat-Berlin laza volt, bohém, a Kurfürstendamm platánfáinak lombjai mögött ragyogott a kéklő berlini ég. A várost övező fal viszont klasztrofóbikus hatással bírt. Egyszeriben egy másik, apokrif történelembe csöppentem. Ez nem az volt amit kora ifjúságomban, a történelemórákon hallottam. A tananyag, a moziban vetített filmek, rendre németellenesek voltak. Emlékszem, dolgozatokat kellett írnunk azokról a filmekről, melyeket kötelező volt megnézni, és amelyben a partizánok – mint pozitívok – mindig legyőzték a németeket a negatívokat. A jó és a rossz szellem, a gonosz meg a jóságos megkülönböztetéséről szólt személyiség fejlesztésünk, oktatási-nevelési szakasza. Idővel ez módosult, mert míg az ötvenes évek közepétől kisebb csoportokban vándoroltak ki Németországba addig a hatvanas-hetves évektől tömeges kitelepülés vette kezdetét. Többszázezer jugoszláviai vendégmunkás vette a vándorbotot, hogy Németországban találjon magának munkát. Előbb szerződéses munkaviszonyt létesítettek majd a rátermettség függvényében mind többen állandósították állásukat. Komfortos kollektív szállás várta a jövevényeket, munkalehetőségben sem volt hiány, a jövedelemmel is elégedettek lehettek. Gyorsan összespórolták az első használt személyautóra valót, hogy aztán a dugig megrakott kocsival hazalátogassanak. Ajándékokat osztogattak nemcsak a rokonságnak, hanem jutott az ismerősöknek meg a szomszédságnak is. A vendégmunkások első generációja nem győzte elégszer ismételgetni, hogy Németország valóságos kis Kánaán, azonban amikor a német nációra terelődött a szó, elbizonytalanodva csak a fejüket csóválták. Szóba sem állnak velünk, préselték ki önmagukból a vallomást nem kis szégyenérzettel. Azonban a témával kapcsolatban ennél többet nem lehetett megtudni tőlük. Egyszerűen nem akartak a németekről beszélni, bizonyára azért, mert nem tudták magukban feloldani azt a konfliktust, amit neveltetésük és a német valósággal való találkozásuk idézett elő. Az otthoniak elvárása meg a külhoni valóság között óriási volt az űr. Ebben gyötrődtek. Németországban éltek, de nem ismerték a németeket, mert nem is akarták megismerni őket, azért mert a régi sztereotípiák működtek bennük, meg egy kicsit féltek is tőlük.
A német kultúrával ismerkedve, értelmiségiként valamelyest sikerült áthidalnom ezt a sztereotípiát, azonban ha a németekre gondoltam, a tudatalattimban működésbe indult ez a sztereotípia. Emiatt némi szorongással készültem első németországi utazásomra. Abban az évben Nyugat-Berlin volt Európa kulturális fővárosa, minek köszönve a jugoszláviai írók egy csoportjával vendégszerepeltem a wannsee-i Literarisches Colloquiumban.
Az első esten a koszovói albán írók, mint a jugoszláv delegáció tagjai, fergeteges sikert arattak. Az LCB nagyterme tömve volt, még állóhely sem akadt. A szervezők mindhiába kapkodtak, nem volt több szék az épületben. Az történt ugyanis, hogy az egy-két tucat németen kívül, megjelentek a Berlinben élő albán vendégmunkások, pakkokkal felpakolva, amelyekben ajándékokat hoztak az íróknak, akik verset és prózát olvastak fel németül meg albánul. Minden egyes felolvasást akár német, akár albán nyelven hangzott az el, vastaps követett.
A hivatalos program befejeztével a jugoszláv íródelegáció szlovén meg szerb tagjai, gondterhelten tanácskoztak, együtt is, aztán meg külön-külön is.
A szlovének szerint, mondta az egyik szerb íróbarátom, ezeken az esteken legfeljebb 10-15 néző jelenik meg. Az albánokén pedig több százan ültek a nézőtéren. Ha nem teszünk valamit, akkor csúfos kudarcot vallunk. Te hány magyar jövetelére számítasz, szegezte mellemnek a kérdést aggodalmasan.
A kérdés helyénvaló volt, mivel Vajdaság a Szerb Köztársaságban van, én a belgrádiakkal léptem fel.
Elképzelésem sem volt, hogy hány magyar jön el. Egyébként magyarok, – érveltem – a DDR területén, Kelet-Berlinben élnek. Nem mászhatok át értük a falon. Gondoltam, ez hihető bizonyíték, mármint ha a keleti tömbhöz tartoznak, akkor Kelet-Berlinben élnek
És a magyar ötvenhatosok? Tudjuk, mi nagyon jól, hogy akkor mennyien disszidáltak. Őket kellene elcsalogatnod az irodalmi estünkre. Mekkorára növelné a tekintélyünket, ha megjelennének a magyar forradalmárok, emlékeztetett.
Megállapodtunk, hogy felkutatunk minden lehető kapcsolatot, hogy elcsalogassuk a szerbeket és a magyarokat a szerzői estünkre, amelyre harmadnap került sor.
Másnap a szlovén írók mutatkoztak be, de nem a nagyteremben, hanem a kisteremben, mert a nézőtéren csupán tíz német érdeklődő akadt, akik minden szövegrész után, udvariasan tapsoltak. A macedón, albán, horvát, bosnyák és szerb írók, valamint én a vajdasági magyar kisebbségi heves tetszésnyilvánításba kezdtünk, nehogy a németek észrevegyék a köztünk levő feszültséget. Abban az időben, 1988-ban, a jugoszláv kommunisták központi bizottságában a pártvezetők nemzeti alapon estek egymás torkának. A demokrácia első jeleként, a késő éjszakába nyúló, több napig tartó ülésekről helyszíni közvetítést adott a televízió. A tömegeket sokkolta az esemény, mire minden nemzet a saját kommunistájának szurkolt. A kommunista pártvezetők ugyanolyan népszerűek voltak, mint 1945-ben, a fasizmus feletti győzelem ünnepén. A titokban a nacionalizmussal cinkoskodó értelmiségiek hoppon maradtak, mert a kommunisták újfent föléjük kerekedtek. A történelmi, sejtelmes nemzeti érzésük semmit sem jelentett. A tömeg elképzelése szerint, úgy kell viselkedni, mint ahogyan a kommunisták: a politbüró asztalára kell csapni. A polgárok hajnalig bámulták a televíziós közvetítéseket minek után, másnap kialvatlanul mentek a munkára. Így kezdődött az ország széthullása: a tolóablakok mögött az állami hivatalnok gárda bóbiskol míg feletteseik az irodákban terebélyes foteljaikban szunyókált, annak dacára hogy megduplázták a napi kávéadagjukat. Az írók között is felelevenedett a vita, azonban a berlini út előtt a küldöttség tagjai kiegyeztek, hogy a németek előtt nem fogunk hajba kapni. A franciák vagy az angolok előtt, esetleg igen, de a németek előtt semmiképpen. Nem azért harcoltunk ellenük négy éven át, hogy most kiröhögtessük magunkat. Mert legszebb öröm a káröröm. Ezért tapsoltunk olyan hevesen, miközben a pódiumon felsorakozott szlovén írók, lógó orral bámulták a gyér közönséget.
Legalább tegyünk túl a szlovéneken, biztatták egymást a szerb kollégák, akik töredelmesen bevallották, hogy nem sikerült egy szerb nézőt sem beszervezni. Pedig az egész Berlin tele volt szerb vendégmunkással. Utcaseprő, építőmunkás, szakács és pincér garmadával. Értelmiségi azonban egy sincs közöttük. Azok maradtak otthon és nem vették a vándorbotot.
Sikerült magyarokat beszervezned, faggattak segélykérő tekintettel, mint akik minden reményüket a magyarokba vetették.
Egyet sem, vallottam be töredelmesen.
Na, ti sem különböztök a szerb bagázstól, épp olyan szanaszét húzók vagytok, mint ők. Nem tudtok összefogni, csak a szátok jár, dohogtak kiábrándultan.
Egész álló nap a fal tövében kóborogtam, midőn azon töprengtem hogy vajon miként léphetnék kapcsolatba a berlini magyarokkal. Budapesten akkoriban pezsgett a szellemi élet. Az ellenzéki értelmiség, semleges Közép-Európáról, meg emberarcú szocializmusról ábrándozott. Liberális is akart lenni, meg baloldali is. Tudomásom volt róla, hogy több magyarországi ellenzéki író, ösztöndíjasként Berlinben tartózkodik, azonban halvány fogalmam sem volt róla, hogy hol vannak, és kik azok; mert 1988-ban már nem lehetett tudni egyértelműen, hogy ki az ellenzéki és ki nem az. Berlin, dobbant nagyot a szívem, amikor az élményeikről meséltek. De jó is lenne egyszer eljutni oda, merengtem, de gyorsan a kedvemet szegték. A jugoszlávok nem jöhetnek számításba – közölték – mert Jugoszlávia már majdnem Nyugatnak számít a németek szemében. Mivel ott úgysincs diktatúra, ellenzéki értelmiségiek sincsenek, illetve amennyiben vannak, akkor ők szabadon kifejthetik véleményüket a saját országukban, emiatt igazán nem szükséges Berlinbe zarándokolniuk. Nem értettem pontosan az okfejtést, hiszen 1988-ban már én sem tudtam pontosan mit jelent Magyarországon ellenzékinek lenni. Ahány magyar íróval találkoztam, mind nyíltan a rendszert bírálta. A magyar pártvezetők pedig nyájasan mosolyogtak és nem kis büszkeséggel, hivatkoztak rájuk az európai politikai szalonokban. Nekünk is vannak ellenzéki íróink, mégpedig a legnagyobbak, dicsekedtek önérzetesen. A forradalom évfordulójának emlékére kiadott díszes sorozatban adjuk ki könyveiket.
Lemondtam arról, hogy berlini magyar írók, vagy magyar berliniek után nyomozzak. Céltalanul kóboroltam a város különböző pontjain, azonban igyekeztem a fal közelében maradni. A Tiergarten környékén attól tartottam, hogy eltévedtem, esetlegesen Kelet-Németországban kötök ki. Viszont, ha így lenne, akkor a falba ütköztem volna, nyugtattam magam, majd úgy találtam, hogy a fal megvéd a kelet-német határrendőrségtől. Ebben a kószálásban fedeztem fel magamnak Kreuzberget meg a török enklávét. Majd szerb szavak ütötték meg a fülem. Arab fiatalok csevegtek az egyik kávézó előtt. Nemzetek kavalkádja. Csak éppen magyarokkal nem találkoztam. A csavargás, bámészkodás közepette egyszeriben úgy találtam, hogy a város szélére kerültem. Vonzott, kíváncsivá tett az ismeretlen, azonban nem volt veszélytelen a kalandozás. Eltévedtem – gondoltam. Azonban néhány száz méter után, egy újabb városrésszel találkoztam. Ennek a városnak se vége, se hossza, állapítottam meg, hanem sok kis városból áll össze, morfondíroztam tovább. Aztán megpillantottam a falat. Egy fallal kettészelt utcában merült fel bennem a kérdés, hogy hogyan érzik magukat a németek. A fallal szemben, a fal tövében találkoztam az európai történelemmel, amelyet ifjúkorom szocialista idillje teljesen a háttérbe szorított.
Apám történetei jutottak eszembe. Szülőfalumban, a szomszédságunkban a második világháború előtt németek éltek, mesélte apám, aztán hirtelen elharapta a mondatot. Faggatózásomra, hogy hova tűntek, csak kurtán annyit válaszolt, hogy erről nem szabad beszélni. A bácskai német tömegsírok tabunak számítottak. Az utcánkban egyre több régi sváb házat romba döntöttek a betelepített új lakók és helyébe újat építettek. Mindent megsemmisítettek. Talán attól félnek, hogy visszatérnek a németek, miután Tito elvtárs elég sokat komázik Willy Brandttal, sutyorogták az utcabéliek. Dehogy is, éppen ellenkezőleg. Azért haverkodnak, hogy soha többé ne térhessenek vissza. Lassanként megvilágosodott előttem, hogy egyre több olyan dolog akad, amiről nem szabad beszélni.
A wannsee-i LCB-s fellépésünk gyászosan fejeződött be. A tucatnyi német érdeklődő udvariasan tapsolt, míg a szlovén, a bosnyák, meg az albán kollégák lelkesen tapsoltak. Az Egy makró emlékirataiból olvastam fel egy részletet, életemben először külföldön, előbb mint Magyarországon, ahova a regényem könyvárusításai forgalomba sem került. Nem voltam ellenzéki, azonban regényem nem volt kívánatos Magyarországon. Miközben a regényrészletet olvastam magyar nyelven, a közönséget sorait pásztáztam. Ugyanis a rám szegezett tekintetből kiolvasható, ha valaki érti az elhangzottakat. Úgy találtam, egy magyar sincs a teremben.
Búslakodva söröztünk a Wansee-i, hajdan volt villa, kertjében. Kevesebb látogatónk volt, mint a szlovéneknek, mondták a szerb írókollegáim. A magyarok is cserbenhagytak bennünket, néztek rám megrovóan.
Feszültségoldás képen, elmeséltem nekik az egyik szovjetunióbeli utam tanulságát.
1985-ben szintén egy írószövetségi delegációval Moszkvába utaztam. Egy-egy szerb, szlovén, bosnyák, macedón, montenegrói horvát és albán íróval együtt alkottuk a jugoszláv küldöttséget. A tervek szerint Moszkvában vagy egy hetet tartózkodtunk. A fogadtatás nagyon szívélyes volt. Egész nap mást sem csináltunk, mint az írók székházában ettünk-ittunk, miközben dörgedelmes pohárköszöntőket mondtunk majd az egyhangúság elkerülése végett meg a változatosság miatt múzeumokat látogattuk. A múzeumok előtt hatalmas sor kígyózott, de mi természetesen soron kívül jutottunk be, miután az útvezetőnk egy jelvény mutatott fel és elkiáltotta magát: Nemzetközi küldöttség érkezett. Hogy ezt a monotóniát vendéglátóink valamelyest megszakítsák, elvezettek a moszkvai irodalomtudományi intézetben, ahol az igazgató meg a párttitkár fogadott bennünket. Felhajtottunk néhány vodkát, aztán az igazgató elvtárs kijelentette, hogy elkalauzol bennünket a nemzetközi osztályra, ahol számon tartanak minden írót, akinek legalább egy könyve is megjelent. A irodalomtudósok fogadtak bennünket. Elsőként szerb írókollégám lépett az asztal elé, és bemondta a nevét. Az irodalomtudósok percek alatt megtalálták a kartonját és diadalmasan közölték, mikor jelent meg az első könyve, majd sorolták a többi címszót is, meg a róla szóló fontosabb adatokat. Ugyanígy járt a szlovén, meg a horvát kolléga is. Utolsó előttiként következett a koszovói albán író, Ibrahim Rugova, aki később a koszovói albán ellenállási mozgalom vezetője lett. Akkoriban azonban még csak szerény irodalomtudós volt. Bemondta a nevét és kivárt. Kínosan múltak a percek, végül az irodalomtudósok hüledezve, de töredelmesen bevallották, hogy Ibrahim Rugova dossziéját sehol sem találják. Ekkor Rugova félénken, nehogy esetleg a szakadárság gyanújába keveredjék, megjegyezte, hogy talán keressék az albán írók között, hátha oda kallódott. A tudósok szertefutottak, s újabb kínos szünet után közölték, hogy sajnos, Rugova kartonja az albániai albán írók között sem található. Sűrű bocsánatkérés közepette fogadkoztak, hogy Rugova elvtárs legközelebbi látogatására meglesz. A végére én maradtam. Az irodalomtudós pulpitusa elé léptem. Közöltem a nevem. A tudósok lázasan kutattak a jugoszlávok között, míg végül kénytelen-kelletlen közölték, nem találják a dossziémat. Pedig már vagy hat könyvem jelent meg, jelentettem ki sértődötten. Talán próbálkozzanak a magyar írók között keresgélni, hátha véletlenül oda keveredtem, tettem hozzá félénken, nehogy nacionalizmus gyanújába keveredjek. A tudósok szeme felragyogott. A magyar dokumentációnk kiváló, mert a magyar irodalomtörténeti intézettel való kapcsolatunk rendkívül szoros, mondták. Hát, ez nem kétlem – gondoltam magamban. Azonban úgy jártam, mint Rugova. Nem találták a dossziémat a magyar írók kartonjai között sem. A párttitkár dúlt-fúlt, megrovó pillantásokat vetett az igazgatóra és kéz tördelve beismerte, hogy úgy látszik, a dokumentáció még nem tökéletes, de tüstént intézkedik, dolgozni fognak rajta és mielőbb pótolják a hiányosságokat.
Látod, azért nem jöttek a magyarok, mert az irodalomtörténeti dokumentáció még nem tökéletes, érveltem a szerb kollegám előtt.
De létezik-e kifogástalan dokumentáció, kérdezem magamtól még manapság is. Időközben ugyanis rájöttem, hogy a szovjet dokumentáció mégiscsak ésszerű megfontolások alapján készült. Mert a tudósok összegyűjthetik az adatokat, összeállíthatják a dossziékat, viszont szembetalálják magukat a dilemmával, hogy hova helyezzék őket. Melyik nemzeti ládikóba, hiszen teljesen ésszerű, hogy nem lehetnek egyesek egyszerre kettőben. Tehát csakis egyben, és ezzel kijavítanák a szovjet irodalomtudósok ballépését. Egy író csak egy dobozba kerülhet. Azonban ennek a gondolatvezetésnek meg van a sebezhető pontja. Ha egy dobozba teszik, akkor az nem teljes, ezen kívül pedig kilóg a nemzeti irodalomból. Ellenben egy másik úton is el lehet indulni. Tételezzük fel, hogy mindkét nemzeti irodalomban be lehet csempészni egy-egy kartont, illetve dossziét. Ez esetben azonban mit írjanak azokra a kartonokra, hiszen mégsem lehet mindkettőre ugyanazt a szöveget írni, mert az aztán kétségtelenül valamiféle hamisítás lenne. Esetleg teljesen érthetetlen szöveg lenne belőle. Vagy a magyarok nem értenének vagy a szerbek. A nyelv tehát valami fatális törvényszerűséggel rendelkezik. Ebből kifolyólag nem lehet egyszerűen lefordítani, hanem más szöveget kell feltüntetni, úgy az egyik, mint a másik kartonra is. Igen ám, csakhogy ez esetben felmerül a kérdés, hogy melyik írói világ a hiteles. Az egyik kartonon is, a másikon is csak megfelezett írói világ létezik. Az egész elsikkad. Ezért jöttem rá arra, hogy egy lehetséges EU-s irodalomtudományi intézet tudósai is ugyanazzal a gonddal találnák magukat szemben, mint szovjet kollégáik. A legjobb szándékuk ellenére is oda lyukadnának ki, hogy jó, akkor legyen egy karton. Kettéhasítanák a kentaurokat. Vagy pedig maguk a kentaurok vágnák ketté magukat, hogy egyik vagy másik énjüktől megszabaduljanak. Bizonyára ez esetben könnyebben megtalálják helyüket, de akkor már nem lennének azok, akik voltak. Európa egyesül, ellenben a kentaurokat nem ismeri fel. Azoknak sehol az égvilágon sincs helyük. De maradásuk sem. Csak a görög mitológiában.

I am preparing for my Author’s Evening in Berlin with a measure of positive excitement, which is used to called here consistently reader evening. On reader evenings which usually last for one and a half-two hours, performers present texts choosen by the author, while the writer seated on the podium listens to the text and has opportunity to follow audiance’s reactions. It’s curiosity, when the author is a good performancer at the same time. This time, in the second half of Advent my reader evening will take place at the four star Hotel Bleibtreu in Bleibtreu Street, in the part of the city called Charlotternburg. Laszlo Kornitzer has finished with the translation of my firtst book, Memoirs of a pimp. It naturally comes, that we are going to perform few parts from this work, because the novel, written four decades ago commemorates the unsatisfied punk generation youth of the 60’s, gathered under the motto of freedom & love. While I am summing up what happend, I realise the destiny is playing a game with me: on my first visit to Berlin 21 years ago, I also read out from this book.
I was in west in 1988 for the first time, actually I was put up in West-Berlin. Then, the wall dividing the East from the West was still standing, there were nobody who could hope even in his dream it could soon disappeare. I was attracted by the other side, as if some adventurer in me woke up at once. Now, I know it was a good choice to put aside my cowardice. I went through by underground. The vehicle was rattling along dark, misterious passages. Time after time, it gave a horribly frightening creaky sound. I cannot tell it was crowded. Along the way, there were nightmarish stations, where the train passed through, but didn’t stop. Recently, when I started from Wittenberg underground station to ex-eastern side Gendarmentmark on U-2, it seemed to me I could hear once again that terrible creak. I met two different worlds on each side of he wall. The eastern part reminded me on some awful idyll. West-Berlin was nonchalant and bohemian, with the glittering blue Berlin-sky among the foliage of sycamores of Kurfürstendamm. The wall, surrounding the city, however had claustrophobic effect. At once, I was dropped in an other apocryphal history. It wasn’t that I’ve heard in my early youth on classes of History. The curriculum, the films projected in movies were systematically anti-Germans. I remember, we had to write a composition about films we had to watch and in which the partizans-as positive ones-always beat Germans, i.e. the negative ones. Educational-upbringing period of developing our personality was about the spirit of good and bad just as making difference between evil and good. As time passed, it has been changed since whereas from the midst of 50’s people emigrated in smaller groups into Germany, in 60’s and 70’s mass migration commenced. More hundred thousends of foreign workers from Yugoslavia took ash stick to find job in Germany. First, they established employments based on contratcs, then in function of their abilities more and more of them made their working place permanent. The newcomers were welcomed by comfortable collective accomodation, it was easy to get job and they could be content with the salary, as well. They could save quickly for the first car, then returned home with full-packed automobiles, delivering presents not only for relatives, but for acquaintances and for neighbours, too. The first generation of foreign workers constantly repeated: Germany is a little Canaan, only when we reached the topic of German nation, they unsurely shook heads. Even they don’t talk to us-they confessed unvillingly and ashamed. However, we couldn’t find out more from them about that topic. They simply didn’t want to talk of Germans, perhaps they could not resolve the inside conflict caused by given education and facing German reality. Between the expectation of those, who stayed at home and reality was a vast empty space and they suffered because of this. They lived in Germany, but did not know Germans because they did not want to; old stereotypes were working in them and they were a little bit affraid of them, too.
Getting acknoledged with German culture as an intellectual, I’ve managed to overbridge these stereotypes to some extinct, but if I thought of Germans, they were still working in my subconscious. Because of this, I prepared myself with some distress for my first trip to Germany. In that time West-Berlin was the cultural capital of Europe, and thanks to this, I could be on tour with one group of Yugoslav writers in Wannsee, in Literarisches Colloquium.
First evening, Albanian writers from Kosovo as members of Yugoslav delegation were very successful. The hall of LCB was full, even no place to stand. Animators flustered in vain, there was no more chair in the building. Out of one or two dozen Germans, Albanian foreign workers appeared, packed with parcels in which they’ve brought presents for writers, who read out poems and prose both in German and Albanian. Each reading was followed by round of applause, whether in German or Albanian.
After the formal programme had been finished, Slovenian and Serbian members of Yugoslav delegation had a discussion together and later separately, as vell.
According to Slovenians-told me one of my Serbian writer fellow-, on these evenings mostly 10-15 audience turn up. On the Albanian’s however, there were more hundreds, sitting in auditorium. If we don’t do anything, we will fail. How many of Hungarians do you expect?-asked me point-blank in anxiety.
The question was right, because Vojvodina is in republic of Serbia, I was to perform with Belgradians.
I had no idea how many of Hungarians will come. Anyway, Hungarians are living in GDR, in East-Berlin-I argued-I cannot climb over the wall to get them here. I thought it was a believable evidence, if they belong to eastern block, they must live in East-Berlin.
And what about Hungarians from 1956? We know it wery well how many of them defected then. You should lure them here. It would increase our evening of literature a lot, if Hungarian revolutionists would come-he reminded me.
We agreed to search for every possible contact, to lure Serbians and Hungarians to our author’s evening, which took place three days later.
Next day Slovenian writers introduced themselves, but not in the big hall, but in the small one, since there were only ten enquirers, politely applauding after each part of text. Macedonian, Albanian, Croatian Bosnian and Serbian writers together with me, Hungarian minority from Vojvodina, started with loud acclamation, in order Germans not to notice the tension among us. In that times, in 1988 at the Central Committee of Yugoslav communists, the party leaders crabed each other on national base. As first sign of democracy, television gave outside broadcastings of meetings lasting several days late into night. The mass was shocked by the event and each nation jittered for its own communist. Communistic party leaders were as popular as in 1945, on the celebration of victory over fascism. Intellectuals, pandering nationalism in secret, went a mucker, because communists prevailed once again. Their mysterious, historical national feeling meant nothing. According to the crowd’s conception, one should behave like as comminsts did: to slamm fist down on the table of politburreau. Citizens were watching TV till dawn, after which they went to work somnolently. Thus, the disintegration of the country started: the governmental guard of clerks were napping behind sash-windows, whilst their superiors were sleeping in their offices in prestigeous armchairs in spite of doubled dose of coffeee. Among the writers the dispute was also revived, but before the trip to Berlin members of the delegation made terms not to row in front of Germans. In front of French or English maybe yes, but in front of Germans in no way. We didn’t fight against them for four years, that now we become ridiculous. The nicest joy is malicious joy. It was the reason we applauded so fiercely, while Slovenian writers, aligned on the podium, were watching mournfully the scanty audience.
At least surpass Slovenians-encouraged each other Serbian colleagues, who confessed they didn’t manage to rope in even one Serbian audience, although whole Berlin was full of Serbian foreign workers. Lots of street sweapers, construction workers, cooks and waiters, but none of intellectuals. They stayed at home and didn’t take ash stick.
Did you manage to find Hungarians-asked me with despair in their eyes, as if they put all their hope into Hungarians.
Not a single one-I came clean.
Now, you are not different from the Serbian kit, you are completely as factious as they are. You cannot keep together, just yap-snifted they disappointedly.
I was wandering around the site of the wall all day, thinking of how could I get in touch with Hungarians in Berlin. In that time, intellectual life was sparkling in Budapest. Maverick intellectuals from the neutral Middle-Europe were moon about of human-faced socialism, wanting to be liberal and leftist, too. I knew, several maverick writers were staying in Berlin as scholars, but I had no idea where they are an who they are, since in 1988 already couldn’t be known clearly who belong to opposition and who don’t. Berlin, my heart gave a leap when they were speaking about their experiences. It would be so nice to get there once I pondered, but they spoilt my mood quickly. Yugoslavians are not to be thought of-said they-, because Yugoslavia is counted for being almost west in the eyes of Germans. Since there is no dictatorship, there are no intellectuals, or if there are, they can freely express their opinion in their own country and no need to take pilgrimage to Berlin. I didn’t underestand exactly the reasoning because in 1988, me, myself didn’t know actually what does it mean to be maverick in Hungary. Any number of Hungarian writers I met, they openly criticized the regime. Hungarian party leaders were smiling and with pride alluded to them in European political saloons. We also have maverick writers and the bigggest ones, too-boasted they proudly. We issue their books in a fancy set in the series issued for the aniversary of the revolution.
I give up to nose after Hungarian writers or Hungarians in Berlin. I was roaming around different parts of the city, but still keeping close to the wall. Around the Tiergarten I was affraid I got lost, or to wind up in East-Germany, perhaps. But, if it would be so, I would hit the wall, I calm down myself, then I found, the wall will protect me from eastern and western border police. Here, in this walk I explored Kreuzberg and theTurkish enclave. Then I heard Serbian words. Arab young people were chatting in front of a café. Cavalcade of nations. Only I didn’t meet Hungarians. In the middle of wandering and observing I’ve noticed, I reached the confines of the city. The unknown was attracting me, it made me wonder, but this adventure wasn’t without any danger, too. I’ve got lost-was on my mind. After few hundred meters, however I met another segment of the city. This town has no end, I concluded. But is contained from many little towns-I chewed over the thing. Then I beheld the wall. The question emerged in me in a street cut in a half by the wall, how do Germans feel themselves? I met European history which was so far completelly overshadowed by socialistic idyll of my youth at the wall.
I recalled stories told by my father. In the willage, where I was born, Germans were living in our neigbourhood before the second world war- told my father, then at once, he chop the sentence. On my question where have they gone his brief answer was it is forbidden to talk of this. German mass graves in Backa considered as taboo. In our street more and more German houses were destroyed by the new settlers and built up a new one. They exterminated everything. Maybe they had fear of coming back German after comrade Tito chums a lot with Willy Brant-rumoured people in our street. On contrary: they pall up in order Germans could never come back. Slowly, it became clear for me there are more and more thing, about which is not allowed to talk.
Our performance in Wannsee, in LCB ended mournfully. Dozen of German enquirer applauded politely, while Slovenian, Bosnian and Albanian colleagues clapped hands ardently. I read out parts from the Memoirs of a pimp, first time in my life in a foreign country, earlier than in Hungary, where my book couldn’t be sold at bookshops. I was not in opposition, but my book was not desired in Hungary. While I was reading in Hungarian language, I scanned the audience’s rows. Namely, it can be read from the way of someone’s look whether he understands or not what was said. I’ve found no Hungarians were in the hall.
We were drinking our beer sadly in the garden of a former villa in Wansee. We had less visitors than Slovenians-said Serbian writer colleagues. Hungarians let us down, too-they looked at me reproachfully.
To dissolve the tense, I shared with them a lesson I drow during one of my trips to the USSR.
In 1985 I traveled to Moscow also with delegation of Alliance of Writers. A Serbian, a Slovenian, a Bosnian, a Macedonian, a Croatian and an Albanian writer formed the Yugoslav delegation together with me. We supposed to stay for a week in Moscow, by plan. They welcomed us very friendly. We didn’t do anything except eat and drink all day at the writer’s headquarters, while giving toasts. Then, to avoid monotony and for a change, we visited museums. In front of them many people was queuing, but of course, we got in out of turn, after our guide had showed up a badge and shouted: International delegation arrived. To interrupt this monotony a bit, our hosts took us to the Moscow Institute of Literature Science, where the director and the party secretary received us. We drank off few glasses of vodka and the comrade director stated he would guidel us to the International Department, where they record each writer, who have issued at least one book. We were welcomed by literature scientists. First, my Serbian colleague stepped in front of the desk and said his name. The literature scientists found his card-index within few minutes and triumphantly announced, when his first book was issued and counted other titles and any other important data about him. The same thing happened to the Slovenian and the Croatian colleague, as well. The Albanian writer from Kosovo Ibrahim Rugova, who later became the leader of the Albanian resistance movement in Kosovo, was the last but one. But then he was only a modest scientist of literature. He said his name and waited. Minutes passed by awkwardly. Eventually, the literature scientists confessed astoundingly, they could not find Ibrahim Rugova’s file. Then he timidly remarked, to avoid being considered for szakadár: maybe they should search for among Albanian writers, maybe he got lost there. The scientists ran in all directions, and after a new painful pause they said unfortunatelly, but Rugova’s file couldn’t be find among Albanian writers. Apologizing, they said it would have been found by comrad Rugova’s next visit. I remained last. I stepped in front of the pulpitus of literature scientist and told my name. They were looking for it feverishly among Yugoslavians, when eventually said unvillingly they didn’t find my file. Yet, at least six of my books have been issued-I claimed out huffily. Maybe try to look among Hungarian writers, perhaps I was mixed with them-I added cautiously, not to be suspected for nationalism. The scientists’ eyes got bright. Our Hungarian documentation is excellent, because our relation with Hungarian Institute of Literary History is very close-they said. Well, I don’t doubt in it-I thought in myself. But came off like Rugova. They didn’t find my file among Hungarian writers. The party secretary raged, he gave the director a black look and confessed wringing his hands, the documentation seemed not to be perfect yet, but he was going to take measures immediately, they were going to work on it and would remedy shortcomings as soon a spossible.
You see, Hungarians haven’t came, because the literary history documentation is not perfect yet- I argued in front of my Serbian colleague.
Yet, does perfect documentation exsist?-I ask myself even today. Meanwhile I realised the Soviet documentation was mégiscsak created on the base of sensible considerations. The scientists can gather data, they can put together files, but they face with dilemma, where to fit them, in which national chest. It’s completelly reasonable, they cannot be in two boxes at the same time but only in one and by this they could correct the false step of Soviet literature scientists. One writer only in one box. This sequence of ideas however has got its vulnerable point. If they put it only in one box, it’s not complete, out of this, it doesn’t fit to the international literature. We can approach the problem from other way. Suppose, we can smuggle in both national literature a card-index or file. In this case however what to write on these files, since can’t be same text on both, because it would be forgery. Eventually it would become completely unintelligible text. Either Hungarians would not underestand it or Serbians. Thus, language owns some fatal law. For this reason, It cannot be simply translated, but it should be indicated different texts on both card-indexes. Yes, but in that case a question imerges: which writer-world is genuin? Only halved writer-world exists on both card-index. The whole thing gets lost. This is why I’ve realised, that scientists of a possible EU Institute of Literary Science would face with the same problem as their Soviet colleagues. In spite of their best intention it would lead to be only one file. They would cut in half the centaurs. Or it would be centaurs who would cut themselves in half, to get rid of one or other selves. Perhaps in this case they would find more easily their place, but they wouldn’t be the same persons. Europe is uniting, on the other hand it doesn’t recognise the centaurs. There is no place for them all over the world and they have no place to stay, only in Greek mythology.

“László Végel, Schriftsteller: `Das ist eine andere Ordnung als zu Hause. Das Hotel ist eine kleine Insel, es hat ein eigenes Leben. Wenn ich längere Zeit hier bin, muss ich mit diesem Hotel zusammenleben.´”

(Vollständiger TV-Beitrag von Birgit Wolske gesendet am 26.11. 2009 in der Sendung “Stilbruch” vom RBB)